Eredményeim

Nagyon sajnálom, hogy nem hozok új részeket, de a suli majdnem minden időmet elveszi és még pályázatra is jelentkeztem.

Viszont jelentkeztem két versenyre, amiből az egyiket megnyertem. Sőt két helyezést is elértem.
Legjobb fanfiction és legegyedibb karakter kategóriában.

Köszönöm szépen a kommenteket, a biztató szavakat. Hamarosan hozom a következő részt!

4. rész Nagyot csalódtam bennetek

20:30

- És hová utazol? – fordult felém Payne.

- Utazunk – javítottam ki – a szüleimmel megyünk a nagyszüleimhez két hétre.

- Az, szép – bólogatott.

- Ja, az – bólogattam én is, de közben szörnyű érzés volt. Azt hittem, ez a nyaralás más lesz. Jobb. De kicsi naiv Felícia mikre nem mer gondolni…

- Minden rendben? – kereste a szemkontaktust James.

- Igen, miért?

- Eleanor, azaz Jane – rázta meg mosolyogva a fejét – azt kérdezte, hogy miért szerettél volna velünk enni – bökött a lány felé a fejével.

- Igen, kicsit furcsálltam. Vagyis először, azt hittem, hogy tudod kik, vagyunk, de aztán elbizonytalanodtam.

- Ez hosszú és igazából beszélgessetek csak. Én eleszek itt – néztem körbe.

- Hö? – nézett fel James, eddig a szájába tömte a kaját, végül nagy nehezen lenyelte – Mindenkit elneveztél kedvedre, az után meg kijelented, hogy ne is foglalkozzunk veled?

- Csak, hogy tudjalak valahogy hívni benneteket – kicsit rossz kifogás volt.

- Én viszont kíváncsi lennék arra, hogy miért vagy velünk. Persze csak, ha el szeretnéd mondani – dőlt hátra Harry – van időm, és szerintem nektek is – nézett körbe, mire mindenki helyeslően bólintott. Végül is. Szívességet tettek, mondjuk csak Jane, de, ha már itt vannak, akkor elmondom.

- Nem szerettem volna a családi kirándulásunkon a szüleim kollégáival vacsorázni, és mivel egyedül nem hinnem, hogy belementek volna, így azt mondtam, hogy valaki már elhívott – fogtam rövidre.

- És miért pont Eleanor? – tette fel a kérdést Louise.

- Mert a telefonhívás előtt megkérdezte hány óra. Viszonozta. Legalább is én ezt magyaráztam magamnak.

- Azta. Ha kölcsön kérek 1 fontot, a fizetésemet kell visszaadnom – nevetett Javadd.

- Tényleg nem vagy semmi. Ezek után félek bármit kérni – nézett rám rémülten Jane.

- Nyugi, nem vagyok ilyen. Zayn adok kölcsön 1 fontot, bár nem tudom, mikor fogsz Te az én pénzbeli segítségemre szorulni, de, ha még ismerni fogjuk egymást nyugodtan, szólj. Jane – fordultam az ijedt lány felé – bármikor megkérdezheted, hány óra van.

És akkor. Anyuék beléptek az étterembe. Apa, anya, egy nő és egy férfi, gondolom férj és feleség, mivel két lány jött utánuk. Egy velem egy korú és egy tíz év körüli kislány. Jaj, ne. Hirtelen elsápadtam. Nagyot kortyoltam az italomból.

- Minden rendben? – kérdezte Payne.

- Itt vannak a szüleim – hajtottam le a fejemet. Mindenki forgolódni kezdett.

- Kik azok? – hajolt hozzám James.

- Hatan vannak, nem sokára elhaladnak mellettünk – néztem még mindig az abroszt.

- Nem lesz olyan rossz – mondta, de szerintem a hangzavar miatt senki nem hallotta rajtam kívül.

- James! Azt mondták, hárman leszünk! Nekik a munka mindig fontosabb, mint én! Érted? Ez így soha nem jó! – törtem ki, de próbáltam halkan.

- Itt vagy egy hétig, addig mi is. Ha bármi bajod van, például egyedül vagy, vagy csak velünk szeretnél lenni, akkor gyere hozzánk. Látod milyen kedvesek a többiek – öntött belém egy kis lelket. Biztatóan megszorította a csuklómat.

Anyáék elhaladtak mellettünk, észre se vettek, viszont  a kisebb lány megállt mellettem.

- Téged már valahol láttalak – nézett rám.

- Szerintem valakivel összekeversz – és gyorsan visszafordultam az asztalhoz.

- Nora gyere! – fordult vissza a nővére.

- Megyek – sietett a testvéréhez.

- Szerintem nem voltak olyan rosszak – ivott az italába Louise.

- Úgy indultunk el, hogy hárman leszünk. Folyamatosan üzleti vacsorára mennek és utazgatnak – szinte már értelmetlenül kezdtem hadoválni.

- Nyugi Felícia. Most ne velük foglalkozz, hanem velünk – nézett mélyen a szemembe Harry.

- Jó – próbáltam megnyugodni.

A vacsora további része nagyon jól telt, a szüleimet elfelejtettem és a srácokkal mulattam. Annyi mindent megtudtam róluk, hogy attól féltem össze fogom keverni a sok kis kori emléküket. Mivel anyáék a hátam mögé ültek, így nem láttam őket csak, amikor mosdóba mentek. Annyira el voltak foglalva, hogy észre sem vették, hányszor mentek el a székem mellett.  A vacsi végé felé, az idősebb lány ment a mosdóba, majd, amikor visszajött nem nézett az orra elé és megbotlott a székem lábában. Szép, nagyot esett.  Gyorsan lehajoltam és segítettem felállni.

- Auu – fogta a térdét – nem tudtál volna vigyázni? – nézett szúrósan rám. Még, hogy én vigyázzak jobban? Ő esett el a szék lábában.

- Már megbocsáss, de te estél el a szék lábában – engedtem el a karját.

- Igen, mert nem húztad be eléggé. Most nézd, meg mit csináltál! – mutatott a térdére.

- Ja. Látom. Ott egy piros folt – mondtam unottan.

- Mit csinálsz Camila? – fordult hátra egy 40-es éveiben járó nő.

- Ez a lány kigáncsolt a székkel! – mutatott rám.

- Te nem csak figyelmetlen vagy, de még hazug is – tettem keresztbe a kezemet magam előtt.

- Mit mondtál?

- Lányok! Nyugalom! – jött közénk Payne.

- Te meg ki a fene vagy? – nézett rá lesajnálóan Camila.

- Felícia barátja és nem engedem, hogy a barátaimat sértegessék.

- Felícia?! – kapta fel a fejét anya meg apa – Te mit keresel itt?

- Együtt szálltunk fel erre a hajóra azzal a szándékkal, hogy együtt töltünk HÁRMASABN egy hetet. Emlékeztek? – kezdtem kiakadni.

- Ne szemtelenkedj! – jött az asztalhoz anyu.

- Kérdeztél valamit, én meg válaszoltam. De szólhatnál, a kollégádnak, hogy nevelje meg a lányát, kicsit neveletlen – mosolyogtam kedvesen.

- Ezt kikérem magamnak – idegeskedett tovább Camila.

- Na, jó, én ezt nem hallgatom tovább – léptem el az asztaltól.

Az étteremből már kiléptem, amikor anyu is utánam jött. Csak remélni tudtam, hogy nem rendez jelenetet.

- Ezt még is, hogy képzelted? – rántott vissza csuklómnál fogva.

- Mármint, hogy valaki megbotlott a székemben és rám akarta kenni az egészet? – kerekedett ki a szemem.

- Miért nem tudtál volna bocsánatot kérni?

- Szórakozol? Tudod, hogy nem vagyok olyan, aki a semmiért kér bocsánatot é inkább hálás lehetnél, hogy eljöttem és nem tanítottam jó modorra.

- Felícia…

- Nem anyu! Most lett elegem belőletek. Ma nem fogok a lakosztályban aludni!

- Ezt még is, hogy képzeled? Értem, hogy haragszol ránk, de aludnod csak kell valahol.

- Fogok is. De nem nálatok – hátat fordítottam és léptem kettőt, amikor visszanéztem – nagyot csalódtam bennetek.

3. rész Az új nevek

- Nem vacsoráznánk együtt? – kérdeztem félve és, ahogy kimondtam rögtön meg is bántam.

Először úgy tűnt, hogy nem is akar válaszolni és keresi a megfelelő pillanatot, hogy leléphessen a barátjával, de aztán válaszolt.

- Mára gondolsz?

- Igen. Tudom, nagy szívesség lenne meg minden, inkább lennél a barátoddal kettesben, mint egy idegennel vacsoráznál. De tudod mit? Inkább megyek, elég nagy hülyeség volt – kicsit ideges voltam, mégis csak egy idegentől kértem valamit. Magamra erőltettem egy mosolyt és elmentem.

17:54

A lakosztály felé vettem az irányt. A kulccsal kicsit babráltam, mire ki tudtam nyitni. Bezárni se volt könnyű. Kopogtak.

- Ahh, pont most? Alig tudtam bezárni – dühöngtem.

- Szia! – állt előttem a lány, de egyedül.

- Öhm, szia! – lepődtem meg.

- Szívesen látnánk a vacsoránál – kicsit ledöbbentem – persze, ha még mindig velünk szeretnél enni.

- Pe-persze – vigyorogtam.

- Rendben, akkor este nyolcra ide jövünk érted.

- Hú, az nagyon jó. Várlak titeket – vigyorogtam még mindig. Intett egyet és elment.

Szerencsére apuék már nem voltak itt, így nyugodtan tudtam készülődni. Felpróbáltam pár ruhát, de nem tudtam választani. 

Eszembe jutott az én jó barátnőm, Sorina. Elővettem a laptopomat és rögtön a Skype ikonra kattintottam. Szerencsére zöld pötty volt a neve mellett, így videó hívást kezdeményeztem. Pár másodperc múlva Sorina mosolygós fejét láttam.

- Sziaaaa! – kiabált a kamerába.

- Hali! – integettem mosolyogva.

- Már azt hittem elsüllyedt a hajó. Miért csak most hívtál? – szomorkodott.

- Sorina. Csak három órája vagyunk a hajón.

- Ez az. Azt hittem legalább két óránként írni fogsz…

- Bocsi, viszont segítened kell.

- Na, mesélj!

-  Szóval, apuék leszerveztek egy vacsorát, ahol kollégák is lesznek, ráadásul nekem ott kellene lennem – sóhajtottam.

- Oh, sajnálom – természetesen Sorina tudja az egészet, mindig Ő volt velem, amikor apuék üzleti úton voltak.

- Igen, de visszamondtam. Anyuék úgy tudják, hogy valakivel vacsorázni fogok.

- Jaj, ne Felícia. Még csak három órát töltöttél a hajón és rögtön ilyen kalamajkába keveredtél? – rázta a fejét.

- Nem ez az első. Még fel se szálltunk a hajóra, amikor szóvá tettem pár elénk tolakodó embernek, hogy a sor végére illik állni, nem az elejére.

- Eredmény?

- Beálltak a sor végére. Most viszont vacsizni megyek.

- De nem csak kitaláltad, hogy meghívtak? – értetlenkedett.

- Félig-meddig. A lényeg. Van egy lány és a barátja. Velük fogok enni.

- Ez elég izgalmasan hangzik, főleg úgy, hogy a részleteket nem igazán tudom – vakarta a fejét.

- Na, jó – néztem az órára, 18:25 – elmesélem az egészet.

Végül 19:04-kor néztem újra az órára. Addig kellett mesélnem és magyarázkodnom.

- Akkor segítenél? – fújtam ki a levegőt.

- Persze, miben?

- Nem tudom, melyik ruhát vegyem föl… - húztam a számat.

- A legjobb emberhez fordultál. Küld el a képeket a ruhákról. – villantott egy 100 wattos mosolyt.

- Küldöm.

- Hmm, nagyon jó. Szerintem az első legyen.

- Remek. Most viszont mennem kell. Nagyon szépen köszönöm a segítséged – mosolyogtam a kamerába.

- Nincs mit barátnőm. Holnap majd hívj – gyorsan kiléptem és siettem öltözni.

Gyorsan lezuhanyoztam és felvettem a kikészített ruhát. Eltettem a felesleget és leültem. Kopogtak.

- Szia! – mosolygott a lány. Csinos, hosszú, nyári ruhát viselt, hozzá illő kis táskával. A cipője ugyan az volt, mint délután – remélem nem baj, hogy korábban jöttünk – csak akkor vettem észre a barátját és a… barátait.

- Nem, nem baj – néztem az idegeneket.

- Gondoltam, addig bemutatkozhatnánk, hogy ne legyen nagy meglepetés.

- Ezt most nem teljesen értem – néztem rajtuk végig kényszerű mosollyal.

- Semmi gond, viszont bemehetnénk?

- Nyugodtan. Egyedül vagyok – tártam ki előttük az ajtót. 2 lány és 5 fiú jött be. Kicsit ismerősek voltak. Az alkatuk.

- Nem tudom emlékszel-e ránk, de mi voltunk a felszállásnál a tolakodók – nevetgélt a lány barátja. Ezen mit kell nevetni? Kijelentette, hogy kezdetben bunkók voltak.

- Áhh, értem – húztam el a számat.

- Szóval, nem tudom, mennyire ismersz, minket ezért szeretnénk itt bemutatkozni.

- Miután kétszer elmondtátok ugyan azt, meg is tennétek? – lehettem volna kedvesebb is miután én kértem tőlük, vagyis csak a lánytól szívességet, megmondjuk a barátjától.

- Persze – lett komolyabb a lány barátja – én Louis vagyok, Louis Tomlinson – nyújtott kezet.

- Felícia Forros – fogtam vele kezet.

- Ő meg a barátnőm Eleanor Calder – mutatott a lányra.

- Üdv – adott két puszit.

- Ők meg a barátaim – nézett feléjük.

- Heló, Zayn Malik – ölelt meg – Ő meg az én barátnőm, Perrie Edwards.

- Sziasztok, Felícia Forros – két-két puszi.

- Harry Styles – jött felém a göndör. Két puszi.

- Liam Payne – a mogyoró szemű. Két puszi.

- Niall James Horan – vigyorgott a szőke.

- Üdv James, Felícia Forros – két puszi.

- Niall. Niall-nak hívnak – pontosított.

- Meg James-nek, szóval nincs gond. Akkor mehetünk Eleanor? – néztem a lányra.

- Lenne még egy kérdésem, vagyis kérdésünk – nézett a fiúkra és Perrire. Fürkészve figyeltem – Szóval.. – még mindig a többieket és engem nézett – nem ismered a One Direction-t?

- De. A fiúk alkotják a bandát. És? – kicsit furcsállta a kijelentésemet.

- Semmi, csak az lenne kérésünk, hogy ne nagyon posztold majd Facebook-ra meg Twitterre. hogy velünk ettél.

 - Nem fogok posztolni sehova. Csak, mert jobban énekeltek, mint én vagy a barátnőm nem jelent semmit. Viszont, kinyerte meg a hazájában az országos versenyt történelemből? Én. Csak, mert a tanulást nem hirdetik úgy, mint a tehetségkutató versenyeket, lehetne normálisan viselkedni – meglepődtek? Nem. Szerintem leblokkoltak. Ha gépen néztük volna egymást biztos, azt hittem volna, hogy lefagyott a gép.

- Aszta. Ilyet még senki sem mondott – döbbent meg James, azaz Niall.

- Gondoltam – forgattam a szememet – és mielőtt még bunkó lennék veletek kijelentem, hogy én Eleanort kértem meg, hogy vacsorázzunk együtt. Mivel Louis a barátja vele se leszek tiszteletlen. Nagyon is köszönöm, hogy segítetek nekem, viszont ti srácok – néztem rájuk – kimondom a véleményemet, mert nem gondolom, hogy a hazugság jobb lenne az igazságnál.

- És én? – tette fel a kezét Louis – nekem hazudni fogsz? – mutatott magára.

- Természetesen nem. Megpróbálom neked szépen megfogalmazni, a hibákat.

- Akkor megnyugodtam – nevetgélt.

- És, ha te követsz el valami hibát? – nézett rajtam végig gyorsan többször is Liam.

- Akkor javítsatok ki Ti.  Nem félek a kritikától. Az csak épít.

- Briliáns – bólintott mosolyogva.

- Akkor mehetünk? – mutattam az ajtóra.

- Indulás – indult meg Eleanor. Utána Louis, majd Zayn Perrie-vel, aztán Harry, Őt meg Liam követte – mész? – kérdeztem James-t – be szeretném zárni az ajtót – lóbáltam előtte a kártyát.

- Ja, persze – ’tért’ magához. Kiment Ő is az ajtón. Gyors ajtócsukás után megindultunk az étterem felé.

A második emeleten és a harmadikon találhatók az éttermek. Mindegyik nagyon elegáns. Nagy csillárok, csili-vili díszítések. Néha már túlzásba viszik, giccsesek.

- Jó estét kívánok! Eleanor Calder néven foglaltam asztalt – állt meg a bejáratnál Eleanor – pincér pötyögött valamit a klaviatúrán, aztán felénk nézett.

- Kérem, kövessenek – elől ment. Szinte már azt hittem, kimegyünk az étteremből, de nagyon bent voltunk. Az ablak mellett egy hangulatos asztalt kaptunk – ez lenne az Önöké. Remélem, megfelel – mutatott az asztalra.

- Igen, köszönjük – bólintott Louis. Hm, nem Eleanor, hanem Louis.

Mindenki helyet foglalt. Kör alakú asztal volt. Én Niall és Liam mellé kerültem. Liam mellett volt Harry, mellette meg Zayn és Perrie, aztán Louis és Eleanor. A pincér hozta az étlapokat.

- Milyen italt hozhatok? – Vette elő a kis füzetét. Mindenki alkoholt kért, kivéve én. Sima limonádéval is beértem.

- Szóval kedves Felícia, a lakosztályban említetted, hogy országos versenyt nyertél – kezdte a beszélgetést James.

- Igen, James. Pontosan.

- Látom, nagyon tetszik a második nevem – vigyorgott.

- Szimpatikusabb a Niall-nál – vontam meg a vállam.

- Hé, Felícia. Nekem Javadd a másik nevem. Gondolod, hívhatsz úgy is – szólt közbe Zayn Malik.

- Köszönöm, hogy megenged – na, jó, kezdtem magamat viccesen érezni, de mivel Ők ebből semmit sem észleltek, tartottam magamat a ’komoly, megfontolt lány’ szerepéhez.

- Nekem William, de kérlek, hanyagold – monda Louis.

- Akkor minek mondtad? – vontam fel a szemöldökömet. Megvonta a vállát.

- És még egy James – tette fel a kezét Liam Payne – maradj csak az első nevemnél, akkor Niall-t hívhatod James-nek – mosolygott kedvesen.

- És te? – néztem a göndörre.

- Edward, de kérlek, ne nagyon hívj így – ivott az alkoholos italába.

- Neked mi a bajod a második neveddel? – kérdeztem kíváncsian.

- Valahogy nem tetszik. Ennyi.

- Rendben. Lányok nektek van második nevetek? – ejtettem meg egy halvány mosolyt.

- Nekem Louise – mosolygott Perrie – de senki nem szokott így hívni.

- Az zavarna, ha én igen?

- Hát, ha így szólsz utánam és nem fordulok meg, vagy nem kapom az adást, ne lepődj meg – bólintottam.

- Nekem Jane, de engem sem szoktak a második nevemen szólítani, de ha szeretnél nyugodtan, viszont kell egy kis idő, hogy megszokjam.

- Fantasztikus. Akkor elmondom, kit, hogy szeretnék szólítani. Louis, te maradsz, akkor Louis. Eleanor, te Jane leszel. Perrie, téged is a második neveden foglak hívni, Louise. Zayn, számomra Javadd leszel. Harry, te Harry. Liam, Niall miatt Liam, vagy Payne. Az zavar, ha vezetéknevedet mondom?

- Öhm nem – rázta a fejét.

- Jó, akkor Payne. Niall, te meg maradsz James. Remélem, mindenkinek tetszenek az új nevek és senkit nem zavar – mosolyogtam most már tisztán és nyíltan. 

1. Díj

Köszönöm a díjat a Fear in Wonderland írónőjének

Szabályok

- Írd meg kitől van

- Tegyél fel 10 kérdést

- Válaszolj 10 kérdésre

- Írj magadról 10 dolgot

- Küldd tovább 10 embernek

10 dolog magamról.

1. Szeretek olvasni.

2. Most megyek gimibe.

3. Van három tesóm.

4. Nagymamámtól járok suliba.

5. Mindig mást kérek meg, hogy design-et csináljon.

6. Szeretem a cicákat.

7. Nem bírom a halat.

8. Szeretek a Balatonban fürödni.

9. Még nem ültem repülőn.

10. Bejártam a Felvidéket az évfolyammal, miután megnyertünk egy pályázatot.

Válaszok 10 kérdésre.

1. Mióta vagy Blogger?

Azt hiszem két éve.

2. Mi a legnagyobb vágyad?

Beutazni Nyugat-Európát.

3. Mi a legnagyobb félelmed?

Kiderül egy titkom.

4.Van valami hobbid?

Röplabdázás, zongorázás, olvasás, írás.

5. Hány blogot követsz?

Elvileg 34, de gyakorlatilag 3-4.

6. Voltál már külföldön? Ha igen, hol?

Voltam. Az évfolyammal Felvidéken.

7. Mi a kedvenc zeneműfajod?

Pop.

8. Van háziállatod?

A szomszéd macskái, de komolyan. Olyan, mintha a miénk lenne. Sajnos a mi macskánk már nem él.

De volt, degunk, halunk, nyuszink és sünink is.,

9. Hány éves vagy?

15 .

10. Mióta blogolsz?

Kábé két éve.

10 kérdés.

1.  Milyen volt a nyarad?

2. Hány évesen kezdtél írni?

3. Mit szólsz az olyan Bloggerekhez, akiknek nincs tehetségük az íráshoz, de még is írnak.

4. Szeretnél híres író/írónő lenni?

5. Mi/mik az álmaid?

6. Jelmondatod?

7. Milyen blogot/blogokat írsz? (Fanfiction, fatasy…)

8. Van testvéred?

9. Van olyan álmod, ami valóra vált?

10. Honnan jönnek az ihleteid?

10 ember, akinek küldöm.

Tanárszerelem

Lanaa Design

Majd bővül.

2. rész Nem vacsoráznánk együtt?

Sajnos a kis táskámban nem volt semmi, amire rajzolhattam volna, így visszaindultam a szobánkhoz. Az emberek többsége a hajó fedélzetén volt, így nem jelentett nagy gondot, hogy a szűk folyosókon át eljussak a lakosztályig.

- Vissza is jöttél? Ugye nem csináltál semmi hülyeséget? – csodálkozott és ijedt meg egyben anya.

- Nem, csak papírokért jöttem. Le szeretnék valamit rajzolni – a ’nappaliból’ átmentem a saját ’szobámba’. Szerencsére nem kellett sokat pakolni. Fogtam egy dossziét és pár ceruzát –akkor majd fönt találkozunk.

Sajnos elfoglalták az előbbi helyemet, így állnom kellett. Neki dőltem a korlátnak és figyeltem a nyüzsgő embereket. Miközben figyeltem láttam felszabadul egy napozóágy. Gyorsan oda siettem és leültem.

- Hé, ezt már lefoglaltam! – dühöngött egy fehér pulcsis, napszemüveget viselő fiú.

- És? Hol vagyunk? Az oviban? Megláttam, ide jöttem, leültem, te meg hoppon maradtál. Ennyi. Figyelj tovább – elővettem a fülesemet a táskámból és a telefonomhoz csatlakoztattam. Elindítottam a zenét. A tekintettemmel próbáltam valami olyasmit keresni, amit megér lerajzolni. A fehér pulcsis fiú most a korláthoz ment, ahol az előbb még én álltam. Háttal állt nekem, a vizet nézhette. Fogtam a ceruzámat és rajzolni kezdtem. Először csak a körvonalakat, aztán a többit. Lassan rá lehetett ismerni. Már majdnem kész volt, amikor megfordult. Rám nézett. Én is őt figyeltem, gyorsan észbe kaptam és a rajzot a mappába tettem.  

Valaki megérintett.Enyhe szívroham, semmi több. A fülesemet kivettem és a vállam fölé néztem.

- Csak, hogy megtaláltunk – nyugodt meg apa.

- Végig itt voltam…

- Akkor jó. Örülök, hogy nem történt semmi – végül is. Nem történt semmi, szereztem magamnak ülőhelyet – Körbenézünk, jössz? – A fehér pulcsis felé néztem, de már nem láttam.

- Igen – álltam fel.

- Megnéztem a szobánkban lévő prospektust. A hajóút alatti programokat sorolja fel. Nagyon színes. Három-négyet muszáj lesz megnézni –lapozgatta most is anya.

- Aha… - értettem egyet.

- Nézd itt is van valami – álltunk meg egy nagy tömeg előtt, anyu a mai naphoz lapozott– azt írja, hogy tűznyelő, meg tűzköpőt láthatunk.

- Akkor nem megyünk kicsit előrébb? – pár emberkét meglökdöstünk, hogy legalább egy kicsit láthassak.

- Jó napot kívánok kedves Utasok! Én Maxi vagyok, Ő meg Mary a segédem – mutatott először magára a 30-as éveiben járó pasas, aztán a nőre, aki 25 körüli lehetett – Most olyat fognak látni, amit máshol sehol –azzal meggyújtott egy kis fáklyát. Elkezdett táncolni a fáklyákkal úgy, hogy közben a bőréhez értetett a tűzet a végén pedig a szájába tette, amitől elaludt.

- Hová mész? – szólt utánam anyu. Megpróbáltam a tömegből kifele menni.

- Egy nyugodtabb helyre. Nem szeretem a tömeget ilyen mértékben.

- Nem tetszik a tűznyelő?

- Biztosan van benne valami csel. Én nem hiszek az ilyenekben, majd hívlak titeket.

- Rendben. Vigyázz magadra!

Átmentem a hajó másik végébe. Végül a hajótatnál kötöttem ki. Ott volt medence meg jakuzzi meg persze sok napozóágy. Még csak kevesen voltak, holnap biztosan nyüzsögni fognak itt az emberek.  

Egy két személyes pad volt szabad. Mielőtt leültem volna, körülnéztem nem akar-e valaki leülni, de senkiben nem láttam ilyen szándékot, így helyet foglaltam. Velem szemben egy húszas évei közepén járó nő feküdt és napozott. Mondjuk a Nap nem annyira sütött, de az részletkérdés. Bikini volt rajta és egy lenge felső. Elkezdtem lerajzolni, úgy tűnt, Őt le is tudom, nem úgy, mint azt a másikat.

A rajzom közepénél tartottam, amikor megszólalt a telefonom.

- Szia, apu! – köszöntem.

- Szia! Azt szeretném kérdezni, hogy ugye senkivel nem beszéltél meg mára vacsorát? – hangjából ítélve nem viccnek szánta.

- Öö, nem. Miért?

- Remek. Összefutottam pár kollégával és megbeszéltem velük, hogy együtt vacsorázunk– mintha egy kést szúrtak volna szívembe – azt mondtam te is jössz – és még meg is forgatták. Apu tudja, hogy ki nem állhatom az ilyen vacsorákat, főleg A NYARALÁSUNKON.

- Nem! – tiltakoztam!

- Mi nem?

- Nem megyek!

- Már miért ne jönnél? Ott a helyed a családoddal!

- A családommal! Pontosan, de a kollégáid nem a családom! A mai vacsorát kihagyom veletek! – letettem. Nem akartam síni, főleg a fedélzeten, de elmenni sem akartam. Be szerettem volna fejezni a rajzot. A nő viszont abban a pillanatban állt fel. Egy hozzá illő férfi állt meg előtte és szájon csókolta. Összekulcsolták az ujjaikat és elmentek. Úgy látszik, ma semmi nem jön össze.

- Szabad? – kérdezte egy lány. Napszemüveget viselt és egy nagy kalapot.

- Persze – töröltem le a könnycseppet. Eltettem a rajzot és tiszta lapot vettem elő. Újra kerestem valamit vagy valakit, de senkit és semmit nem találtam. A mellettem lévő lány kutakodott a táskájában végül felém fordult.

- Bocsi, de meg tudnád mondani az időt? A szobámban hagytam a telefont – nevetett fel. Kétlem, hogy természetes lett volna a nevetése. Ránéztem a karórámra.

- 17:26 – erőltettem magamra egy mosolyt.

- Köszi – azt hittem fel áll és elmegy, de nem előre nézett, olyan gondolkodó fejet vágott. Kis idő elteltével újra megszólalt.

- Nem te vagy az a lány, aki a felszállásnál megjegyezte, hogy a sor végére kell beállni? – vettem egy mély levegőt, megpróbáltam nem ingerülten válaszolni.

- De! Én vagyok – bólintott a lány és most hagyott magamra. Előttem ment el. Rövid farmer sortot viselt egy fehér hozzá illő blúzzal. Haját kiengedve hagyta, a szél belekapott és össze-vissza szállt. Sarut viselt. Csinos volt. Merengtem még egy kicsit, aztán elnyomott az álom. Nem tudom mennyi idő telhetett el, amíg szunyókáltam. Arra ébredtem, hogy valaki megint leült mellém. Kicsit megijedtem. Elég nagy hévvel került mellém. 

Az órámra pillantva láttam, hogy negyed hét van. A telefonomat is megnéztem. Nem hívtak. Eddig. Anyu képe jelent meg a kijelzőn.

- Szerbusz Felícia.

- Szia! – köszöntem vissza.

- Hallottam apádtól, hogy nem akarsz jönni, vacsorázni.

- Ez azért nem pont így van. Szívesen mennénk, ha hárman lennénk.

- Tudom, de most mát nem mondhatjuk le. Fontos ez a beszélgetés.

- Anyu. – fújtam ki a levegőt – Egy. Nem kellett volna őket meghívni. Vagy már el volt tervezve és mindenen vacsoránál lesz egy ügyfél vagy főnök, vagy anyám kínja? Kettő. Nektek minden beszélgetés fontos, kivéve, amit velem kellene folytatni.

- Ez nem így van! – csattant fel – viszont nem szeretnénk, hogy egyedül légy!

- Nem leszek! –vágtam rá azonnal.

- Ezt, még is hogy értsem?

- Valaki meghívott már – hazudtam tovább.

- Igen? És ki? – körbe néztem, majd megpillantottam Őt. Majd Ő segít nekem.

- Majd, ha lesz, időtök bemutatom nektek. Nem kell féltenetek. Most pedig siess, mert lekésed a vacsit –lettem a telefont. Eltettem a tisztán maradt papírt és a ceruzát. Felálltam, hozzá siettem. Egy fiú mellette állt, biztos a barátja, hiszen egymás kezét fogták.

- Sziasztok – köszöntem.

- Szia! – köszöntek vissza. A lány felé fordultam és nagy levegőt vettem.

- Lehetne egy kérésem? – a lány a fiúra nézett majd vissza rám.

- Mi lenne az?

- Nem vacsoráznánk együtt? – kérdeztem félve és, ahogy kimondtam rögtön meg is bántam.

1. rész Elindultunk.

* Két héttel korábban *

Július 2., Szombat 15:03

- Mikor is indul a hajó és mikor érkezik meg? – futottam le a lépcsőn a konyhába vagy ötödére.

- Még mindig holnapután, délután háromkor és csütörtök hajnalban fogunk megérkezni Canberrába. – mosolygott anyu.

Gyorsan visszaszaladtam a szobámba és tárcsáztam Sorinát.

- Szóval, holnapután háromkor indul a kikötőből és csütörtökön fogunk megérkezni Canberrába.

- UU, de jó. Ugye majd fogsz képeslapot küldeni? – szinte lelki szemeim előtt van, ahogy vigyorog.

- Persze, de ne felejtsd el, hogy Skype-olni is fogunk.

- Tudom, de elég nagy az idő eltolódás – szomorkodott.

- Majd megoldjuk, ha egyszer személyesen nem lehetsz ott, akkor virtuálisan pótoljuk.

Még beszéltünk egy ideig majd anya beszólt, hogy segítsek a garázsból áthozni pár dolgot, amire szükségünk lesz az úton.

- Pontosan mire is gondolsz? A bőröndök már bent vannak – álltam meg a „lomok” előtt.

- Igen, de apád szólt, hogy szeretne vinni a nagyiéknak pár fényképalbumot.

- És én, mire kellek?

- Már rég voltam itt kint és nem igazán tudom hová is tettük még anno – meg állt egy szekrény előtt, amit még a költözésünkkor tettünk be – szerintem ebben van. Gyere ide. van pár doboz, amit arrébb kellene tenni.

Oda csoszogtam. Tényleg volt pár doboz. Úgy öt-hat. Mikor félre tettük és ki tudtuk nyitni anyura egy kisebb doboz esett.

- Jól vagy? – emeltem le róla gyorsan.

- Igen, csak kicsit fáj a fejem – simogatta az érzékeny pontot.

- Itt vannak – vettem fel a földről 4-5 albumot.

- Jaj, de jó – örvendezett anyu és el is felejtette a fej fájását. Rögtön kikapta a kezemből az egyiket és elkezdte őket nézni. 

Én is kinyitottam egyet. Pont az ötödik szülinapomról voltak képek. Még emlékszem is rá. Nagyon jó volt. Nem, amúgy teljesen ugyan olyan volt, mint az összes többi. Torta, ajándék, aminek csak a fele volt meglepetés, mert a többit én választottam, hogy legalább az ajándékok egy része legyen olyan, amit tényleg használni fogok. Mondjuk színes ceruzák, meg festékek. Később, amikor már olvasni is tudtam sok könyvet kaptam. Nagyon szeretek olvasni meg rajzolni. Anyuék szerint nagyon tehetséges vagyok a rajzolásban, de szerintem átlagosak a műveim. Na, mindegy. Volt még pár kép a közös nyaralásokról. Két éve Madridban voltunk. Mondjuk innen, Barcelonából nem valami hosszú út. A szüleim viszont tehetős emberek szóval inkább külföldre megyünk. Voltam már Párizsban, Amszterdamban, de Amerikát is bejártam már. Nem mondanám, hogy nem tetszett, mert akkor hazudnék, de nem is voltak életem legjobb napjai. A szüleim, amikor végre szabadságot kaptak és elutaztunk, mindig ’zaklatták’ őket telefonon, hogy ez, hogy van, ott mit kell csinálni stb..

- Felícia? Itt vagy? – lökött meg anya.

- Persze – mosolyogtam zavartan és kivettem egy képet az albumból. Ez tavaly készült Londonban a Buckingham-palota előtt. Megkértünk egy turistát, hogy fényképezzen le. Így mind hárman rajta vagyunk.

- Rendben, akkor vissza is mehetünk – indult kifelé.

- Én még maradnék.

- Miért? – csodálkozott.

- Van itt még néhány album, azokat megnézem, de nem maradok sokáig.

- Ahogy gondolod. Én pakolok tovább – intett és már el is tűnt a garázsajtó mögött.

Kábé még félórát ülhettem egy poros széken, amikor végeztem a kint maradt albumokkal. Még két másik képet is kivettem és zsebre tettem.

- Apád telefonált, hogy félóra és itthon van. Mit szeretnél enni? – jött ki elém anya az előszobába.

- Mindegy, nem igazán vagyok éhes…

- Csak izgulsz az út előtt, még szép, hogy éhes, főzők valami finomat, de meglepetés – vigyorgott anya.

- Főzöl? – csodálkoztam. Általában rendelni szoktunk vagy étterembe megyünk.

- Igen – sietett a konyhába. 

* 2 nappal később *

Július 4., Hétfő  12:47

- Minden meg van? – nézett körbe apa utoljára.

- Igen, útlevelek a táskámban, kaja a fagyasztóban, amit viszünk kaja a mélyhűtő táskában, bőröndök a kocsiban. Felícia, készen vagy? – kiabált fel anya.

- Igen – futottam le a lépcsőn a kis táskámmal.

- Remek, akkor indulás – csapta össze a kezét apa.

A kocsiban anya és apa folyton arról beszéltek, hogy vigyázzak a hajóúton, hogy bíznak bennem és nem kell állandóan az ő árnyékukban lennem, mint Rose-nak. Mondjuk ő se volt mindig, anyja árnyékában. Ebből lett is egy kis gond. Na, mindegy.

- Egy lakosztály lesz. Természetesen úgy van elosztva, hogy neked is lesz egy kis kuckód – nézett hátra lelkendezve anya.

A hajóállomáson nagyon sokan voltak. Bár merre néztem csak csomagokkal megpakolt embereket láttam. Sok nagy családos utazott.

- Nem erre kell mennünk? – mutattam a hármas feljáróra.

- Ööö – nézte apu a jegyünket – de, kösz kicsim – azzal már meg is előzött.

Már majdnem fenn voltunk hajón, pont mi következtünk volna a beolvasásnál, amikor hirtelen valaki elénk lépett. Egy 40 éves pasi lehetett. Nagyon komoly arcot vágott és elővett egy halom útlevelet.

- Ezt nem hiszem el. Muszáj tolakodni? Én is kivártam a soromat – morogtam, de úgy, hogy a pasi is meghallja.

- Nyugi, mindjárt mi is fenn vagyunk. Addig fordulj meg és nézz végig Barcelonán – szívta be mélyen a levegőt anya. Megfordultam. Nem láttam semmit, annyian voltak. Unottan visszafordultam.

- Hányan lesznek? – kérdezte halkan a jegykezelő, de nem elég halkan.

- Velem együtt nyolcan.

- Rendben. Jöhetnek – a 40-es pasi eltűnt – Kérem, várjanak egy kicsit még – ez nekünk szólt.

- Most ugye csak szórakozik? Itt állunk már 15 perce és amikor mi jönnénk, egy férfi betolakodik, aztán eltűnik, és még mindig nem mehetünk? – szólalkoztam össze.

- Pontosan – vigyorgott gonoszul.

- Ezt nem hiszem el – fújtam.

- Itt is vannak – jött vissza a pasas még hét emberrel. Kapucni volt rajtuk. Alig lehetett látni az arcukat. Sőt! Nem is lehetett.

- Ez komoly? Még hét ember betolakszik elénk? Mutassak valamit? Az ott egy sor! A becsületes ember végig állják és, mint látják, vannak egy páran! – kiabáltam – de látom, maguk nem tartoznak közéjük – néztem le őket.

- Kicsim! Nyugi, mindjárt mi jövünk – csitítgatott anyu, legalább is úgy, mint egy öt évest, aki a játszótéren hintázni szeretne.

- Pontosan – bólintott a férfi.

- Ja, értem. Azt hittem, hogy zavarja önöket, hogy miket mondtam és bebizonyítják, hogy becsületesen végig tudják állni a sort és hátra mennek, de látom muszáj bunkón viselkedni.

- Abba hagyná? – idegeskedett a pasas.

- Miért? Talán azt is megtiltja, hogy beszéljek? Talán szólás-szabadság sincs? Amúgy meg mit foglalkozik velem? Inkább siessen már, mert mint mondtam van egy SOR! – emeltem ki a sort. Miközben mondtam a magamémat az egyik kapucnis vissza fele ment.

- Hé, hová mész? – kiabált utána egy másik kapucnis.

- A sor végére.

- Remek. Végül is csak kétszer kellett elmondanom, hogy legalább egy felfogja.

- Felícia! Viselkedj! – szólt rám apám.

- Most komolyan ezeknek adsz igazat?

- Hé! Gyere már vissza! Erre nincs időnk! – kiabált a kapucnis után a férfi, de már nem hallotta. Hátul volt, beállt a sorba.

- Én is hátra megyek.

- Én is.

- Ne hagyjatok itt – ment a harmadik is.

- Paul, azt hiszem, igaza van a lánynak, inkább hátra megyek.

- Most szórakoztok? – szinte már látni lehetett az ereit.

- Menjünk – indult el a maradék két ember is. Már csak az a pasas, Paul állt ott.

- Remélem, most örülsz! – azzal elment.

- Na, végre – indultam meg.

- A jegyüket kérném – apu odaadta. Az ellenőr kicsit nézte, nyomott mind háromra valami pecsétet és tovább engedett – mellesleg kisasszony, amennyi időt itt veszekedett, már maguk is bent lennének.

- Lehet, de így talán megtanulták, hogy hová kell állni, amikor nagy a sor, de akár kicsi is – vigyorogtam rá elégedetten.

Kicsit még bolyongtunk, hogy megtaláljuk a lakosztályunkat, de aztán csak sikerült.

- 366. Ez lesz az – állt meg apu az ajtó előtt. Elő vette a kártyát. Be kellett csúsztatni a kilincs mögé és tá-dá. Kinyílt.

- Ez. Csoda. Szép – ámuldoztam.

- Igen, valóban az – értett velem egyet anyu.

Kábé félórán át pakoltunk, amikor úgy gondoltam én nagyjából végeztem.

- Felmegyek a fedélzetre – fogtam meg a kis táskámat.

- Várj egy kicsit – apu a helyére tette az üres bőröndöt majd oda jött mellém – mint mondtuk megbízunk, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget.

- Igen, tudom. Nem is fogok.

- Jó, de akkor bővítenénk a szabályokat. Légy szíves ne szólalkozz össze senkivel.

- Apa, ha igazságtalan és engem is érint, nem fogok meghunyászkodni.

- Én nem ezt mondtam, de nem szeretném, ha előfordulna az, ami a felszállásnál – magyarázott.

- Jó! Mehetek? – mutattam az ajtó felé.

- Igen. Telefonod meg van?

- Apa! – felvonta a szemöldökét – Igen, nálam van – válaszoltam nyugodtabban.

- Majd hívunk!

- Jó! Szia! – és már ki is mentem a lakosztályból.

A fedélzeten nagy volt a nyüzsgés. Egy kis gyerek sírt. Gondolom a nagy tömeg váltotta ki belőle.

Dudált a hajó egy nagyot, majd egy kisebb lökést éreztem. Elindultunk.